Szívdobbanás : Parányi ajándék

Daemon 

Több, mint két hete dolgozom apám cégénél és kezdem kiismerni az embereit, meg folyamatosan szállítom az információkat apámnak, aki tanácsokkal lát el. Ezért eléggé hálás vagyok neki.
Rebecca nem bukkant fel az elmúlt napokban, mióta az orra alá dugtam a válási papírokat.
Csupán csak morgott és közölte, hogy ezzel még nincs vége semminek.
Most különösen vigyáznom kell, ugyan is szigorúan véve próba időn vagyok, a legapróbb baki is végzetes lehet.

Nem bízom ebben a nőben. A titkárnőm pedig maga a sátán. A legutóbbi alkalommal a táskámba rejtette a bugyiját. Elégettem.
Régen sosem gondoltam volna, hogy ilyen galád tettet fogok végrehajtani. De Camit szeretem, nem fogok neki fájdalmat okozni.

Boldoggá akarom tenni. Éppen egy romantikus kép kezdi kiforrni magát a fejemben amikor megcsörren a telefon. 

-Halo. - veszem fel üzleti hangnemben.
- Látom elkapott a gépszíj, de nyugi velem nem kell ilyen nyájasan beszélned.
- Szia Alex. - mosolyom a fülemig ér. Ezek után rettenetesen hiányozna.
- Hali. Na mesélj milyen ott az élet??
- Unalmas. Hiányoztok Camillel.
- Itt is uncsi minden, Camit nem szekálhatom. Apropó nem tudom tudsz e róla, hogy Cami gyengélkedik.

Mi a szar. Cami nem mondott nekem semmi ilyesmit.
- Mi történt??
- Elájult és folyamatosan rosszul van. Elvittem a dokihoz. Vettek tőle vért. Holnap tudjuk meg az eredményt.
Valakit megfogok verni, úgy érzem. És az Cami csinos hátsó fele lesz. Miért nem oszt meg velem ilyeneket??
- Hívj ha meg van az eredmény. - jelentem ki, inkább mint sem kérem. Nem értem, hogy ezt nekem miért nem említette.
- Ez természetes. - válaszolja.
- Hálás vagyok Alex.
- Oké, na ez kezd nyálas lenni. Majd beszélünk. - ezzel leteszi a telefont. Be kell ismernem, hogy egész sokat fejlődött.

Camille 

- Miért nem hívtál korábban!!??? - rivall rám Alice a nappali kellős közepén. Aranyos, hogy így aggódik értem, de már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindenki hímes tojásként kezel. Pedig nem vagyok az. Holnap kiderül, hogy mégis mi bajom van, aztán leszállhatnak rólam.
- Alice, kérlek. - motyogom a kanapén ülve széttárt karokkal. Most viszont felpattanok, nem tudok ücsörögni, meg egyébként is éhes vagyok. Figyelem elterelésnek remek ha az ember nekilát főzni valami finomat.
- Jól van értem én, hogy nagy lány vagy, de úgy ismerlek, mint a saját testemet.
- Szerintem ez nem pontosan így van. - mosolyodom el. Szeretem amikor teljesen máshogy idéz egy mondást.
- Lényegtelen. Képes vagy a forró napon állni órákon át a csoki fagyiért, amikor én már rég feladtam volna. Szereztél fagyit és nem ájultál még el soha.

Lehet valami abban amit mond, de a büszkeségem nem hagyja, hogy ezt beismerjem.
- Nézd, lehet, hogy pillanatnyi gyengeség volt, meg megszédültem. - vonok vállat, ő pedig összevont szemöldökkel néz rám.
- Lehet. - bólint rá végül, de nem hiszem, hogy feladta.
- Nem vagy éhes?? - kérdezem jó házigazdaként. Megint méregetni kezd.
- Valamit ehetünk.
- Oké megnézem mi van itthon. - a hűtőben kezdek kotorászni, találok tojást.
- Tojásos... ??? - néz rám érdeklődve.
- ... nokedli??
- Azt imádom. - csillan fel a szeme.
- Akkor gyorsan üssük össze. - előkapom a szükséges edényeket. Lehajolok és elkap a szédülés, de szerencsére ezt Alice nem veszi észre. 

Daemon

Mára már tényleg elegem van a sok idióta seggfejből. Legszívesebben a jól csomózott nyakkendőikkel fojtanám meg a nagy részét. Beképzelt bunkók. Ha rajtam múlik akkor csak úgy röpködni fognak innen az emberek.
Van egy emberünk csak azért, hogy tárgyalások után visszatolja a székeket. Mi a ráknak??
Ha a cég munkatársai nem lennének olyan lusták mint amilyenek, jobban menne a vállalat is.

De amint mondtam, most egy kicsit magam mögött akarom hagyni a céges hülyeségeket és meglátogatom apámat. Szükségem van értelmes ember társaságára.
Felkapaszkodok a sokadik emeletre és besétálok apám kórtermébe.
- Szia. - köszönök. Furcsa látni a nagy üzletembert ilyen esetlenül, de még talán így is van benne egy kis tartás.
- Szia fiam. - mosolyog rám halványan. Látszik, hogy az elmúlt idő eléggé megviselte, na meg a kórtermi hangulat sem a legvidámabb. Főleg ha az embert olyanokkal rakják egy szobába akik fonnyadt káposztára emlékeztetnek. Nem túl bizalom gerlyesztő látvány. 

- Hogy vagy?? Tudom, hogy hülyeség ilyet kérdezni. - leülök az ágya melletti székre és megfogom a kezét.
- Szarul, de biztosan. - ingatja meg a fejét. Válasz helyett csak felnevetek. Valamiben tényleg hasonlítunk. - Veled fiam??
- Ugyan úgy.
- Rebecca reggel bejött. Könyörgött, hogy gondoljam meg magam a válással kapcsolatban.
- De nem dőltél be neki ugye??
- Dehogy fiam, régi motoros vagy már. Aztán meg azzal jött, hogy gyereket vár. Szabályosan kinevettem. Gyenge próbálkozás volt.
- Igen az. - értek egyet.

- Nekem már nem való gyerek. Most már inkább unokázni szeretnék majd.
- Jól van. - mondom finoman. Eddig még sosem jutott eszembe, hogy egy nap talán én is apa lehetek. Talán mert eddig senki nem volt akivel eltudtam volna képzelni egy ilyen jövőt.
Gyerek?? Talán majd egyszer. Valamikor a távoli jövőben.
- Camille, hogy van??
- Betegeskedik, de meg van. - legalábbis rohadtul remélem.
- Betegeskedik?? - kérdezi érdeklődve.
- Szédülés, ájulás. Nem sokára kiderül az orvosi eredmény. Remélem semmi komoly. - nyilvánítom ki a véleményem teljesen őszintén. 

- Minden rendben lesz. Ne félj.

Könnyű azt mondani. Az egyetlen dolog ezen a nyomorult földön aki boldoggá tud tenni rosszul van, én meg az isten háta mögött aktákat tologatok sötét seggfejek társaságában, egy olyan asztalnál ami több orális örömöt látott mint a tulajdon farkam. Ez kicsit több annál mint hogy "Ne aggódj" legalábbis az én olvasatomban. Erre egy szó illik:
Ez Sz. O. Pé. Ás. 

Mindenki úgy érti ahogy akarja.

- Feltétlenül add át neki, hogy jobbulást kívánok neki.
- Úgy lesz. - bólintok. Majd körbe nézek a szobában, a szemem egy halom kajamaradékon áll meg.
- Ennyire pocsék a koszt? - kérdezem vigyorogva, mert látom ahogy fogartja a szemét. Roppant mókás.
- Gondolkoztam rajta, hogy inkább megeszem a tányért egy kis vajjal. Jut eszembe ide tudnád adni. - erre felül. Megrázom a fejem. Kezdem megkedvelni az apámat, már ideje volt.
Egy könnyed mozdulattal visszanyomom a helyére a párnák közé.

- Majd hozok neked sült krumplit.
- Köszi fiam, tudtam, hogy rád számíthatok.
Mind a ketten felnevetünk. Ez hiányzik nekem a nevetés és a családi hangulat. Meg Alex és a beszólásai is. Camilleről nem is beszélve. Befogok csavarodni.

- Jut eszembe, amikor ma Rebecca itt járt visszakaptam tőle valamit. Tudod amikor annak idején megkértem a kezét a nagyanyád gyűrűjével próbálkoztam, egy meglehetősen egyszerű darabbal. Nem kellett neki, nagyobbat akart. Már akkor tudnom kellett volna, hogy milyen. De persze én vettem neki egy másik gyűrűt. 

Megpróbál felülni, több kevesebb sikerrel, muszáj segítenem neki. Az éjjeli szekrényén kezd kotorászni a kajás tálak alatt majd végül előhúz egy kis fekete dobozkát.
- A szüleim meglehetősen szegények voltak kezdetben, aztán apám vállalkozása sikeres lett. Még a siker előtt kérte meg anyám kezét aki minden ellenvetés nélkül hozzá ment. Ötven évig éltek boldog házasságban a haláluk napjáig. Ezt a gyűrűt azzal a feltétellel kaptam meg, hogy egy nap ha nem találom meg az igazit, adjam a fiamnak. 

Fiam, megtaláltam az igazit anyád volt az. De erre túl későn jöttem rá. Ne kövesd el az én hibáimat.

Nekem adja a kis dobozt, a kezét pedig az enyémre teszi.
- Szeretném, hogy nálad legyen ha majd egy nap eljön az ideje.
Kinyitom a kis dobozt és egy apró ezüst gyűrűt találok benne és mellette egy cetlit. Óvatosan kiveszem a régi papírdarabot és széthajtom.

"Minden szívdobbanással egyre jobban..."
Ennyi állt benne. Gyorsan kihalásztam a gyűrűt és ekkor tűnt fel a belsejébe karcolt apró betűs írás: 

"Szeretlek"

- Köszönöm. Vigyázni fognak rá. Tudom is kinél lesz igazán jó helyen ez a családi kincs.
Apám elmosolyodik és rám kacsint. Én pedig vissza.